A Gömöri Ifjúsági Társaság BIZTATÓ címmel meghirdetett pályázatának győztesei:
- Pataki Attila István – Budapest
- Farkas Tímea – Somorja (Szlovákia)
- Zatroch Zsuzsa – Dermő (Szlovákia)
- Kabai Csaba – Onga (Magyarország)
Különdíjak:
- Tóth Katalin – Budapest, a GIT különdíját nyerte
- Vasik János – a Kassai Megyei Diákönkormányzat képviselőjének különdíját nyerte
- Sipos Janka – Dióspatony, Rozsnyó város polgármesterének, Kardos Ferenc különdíja
- Rencés Róbert – Felsőszeli
Győztes versek:
PATAKI ATTILA ISTVÁN:
A szerencsétlen Philoménosz
Messzi keletről ím megtérek haza csendben,
s lám , kegyesek voltak hozzám zord isteneim most:
nagy szekerem minden jóval teli, roskadozó tál,
és nem fosztottak ki a megbúvó útonállók.
Ám ki az ott, az a rongyos, hajlott pásztor az úton?
Most látom csak, hisz Philoménosz vagy te, barátom:
Birkád sok, vagyonod szép. Mondd, mi esett veled itt meg?
Ó, nagyuram szörnyű elmondani lüktető szóval:
Spártaiak jártak rétünkön, fegyveres űzők,
Oly roppant erővel törtek ránk, senki se védett.
Most minden vagyonunk az övék, szép asszonyaink is
spártai férfiak olcsó kéjvágyát nyögik ottan.
Jó Philoménoszom, úgy nosza, jer hát: vár a tanács ránk,
Ezt nem hagyja Athén szó nélkül, hidd csak el, aggom!-
Holnap után Hádészhoz költözik ónszívű Spárta.
Egy József Attila – parafrázis
Ha az Istennek falába volna,az égbolt egész nap csak kopogna.
Ha az Istennek fél szeme volna,
a nap ott fenn csak félig ragyogna.
Ha az Istennek fél keze volna,
az ember csak félig nyomorogna.
EMLÉK
hová tűntek a régi nagy hidegeks az a szép ezüstös égbolt
a motyogó cserépkályha
szemed alól a kék folt
LOVE ME TENDER
Bár arcod ragya verte volna ki,és járásod ne volna oly kecses,
aszott gyümölcsből lenne melled, sebes
ajkad mögül csak két fog lógna ki.
Bár bőröd durva lenne, mint a smirgli,
kézfejed mint vargáé, cseres,
szemedből kidagadnának az erek,
s fekete szőr takarna be nyakig.
Bár kongna hangod, mint repedt fazék,
melledre toka csüngne, mint nyakék,
üde kacajod csak csúf hörgés lenne,
és nem fürödhetnék úgy, mint most, benne.
Hát térden állva /nézze meg az ember!/
Csak annyit kérek: love me, love me tender.
KARÁCSONYI ELÉGIA
csillámpapírba csomagoltkardalok
játszi fagyocskák kergetőznek
körbe – körbe
csámpás kis seggrepacsizó
angyalok
s a fenyőfán kiégett egy
villanykörte
ó édes ma feljebb csavarhatod
a fűtést
végre beburkolózhatsz egy kis
szeretet-ködbe
ma nedves vattából vannak
a csillagok
de ma is töksötét lesz odakint
délután ötre
SIPOS JANKA:
Éhes élet
Életünk rozsdás vascsőről fakad.Ennyi maradt, ez az utolsó falat.
Ezután vagy együtt éhezünk,
Vagy fölfalsz, s a végéhez ér kezünk.
Elfeledem, mit hoz a tavasz
S most már mindegy, mit is mondanak
Segédkezet nyújtó okosok.
Elmész, és én úgyis maradok.
Nyúlnék kezed után, nem tudok.
Kibontanám szavaid, s kaparok
Puha földbe sírhelyet neked.
Előbb temetsz el te engemet.
Töredék – idő, nappal alkonya
Dél közepén, lábam oszlopa
Vékonyodik, holnap összerogy.
Semmi sem tart össze. Magamba roskadok.
Utasító válaszod csöndes, hallgatag.
Annál inkább fáj, hogy úgy akartalak.
Bennem már elposhadt víz és levegő.
Romlás van csak bennem, ókori temető.
Pókhálóként húzódok penészes faladon,
Benned vért vöröslik picinyke darabom.
Elfogyott az étel. Nem fogunk éhezni.
Testemet elveszed, minek is kérdezni.
Még tél van
Várom, hogy az eső eláll,S kisüt a nap.
Várom hogy az angyalok mind
Észbe kapjanak
És ledobják szárnyaik,
S hogy ránk vigyázva,
Elcsigázva
Végre összetartsanak.
Várom, hogy olvadjon az ég,
S kék legyen megint,
Hogy a fiatalság hajtsa
Zöld leveleit,
Méregszín palástját.
Hogy megkísértve,
Jót remélve
Ébredjen megint.
Várom, hogy a langyos esők
Simogassanak,
S ne kísértsen ételem,
Ha nem virágzanak
Jókedvem aranyvesszői,
És mást okolva,
Haragudva
Ülök rács alatt.
Várom, hogy illatok
Uralják a leget.
Emlékezek. Lyukas hálón
Fut az erezet,
És jó lenne már mindent elfeledni,
A tengelyek körül
Szótlan-tétlenül
Ülni egy keveset.
Várom, hogy a csend szétfoszlik,
S zene csendül.
Várom, hogy a csendfóbiám
Újra enyhül
És végül elrongyolódik,
Ha lassan is,
Vigyázva is,
De nyugalmat szül.
Várom hogy hosszú hajamba
Koszorút fűzz.
Várom hogy a rémeimet
Elfelé űzd,
S fölszabadíthass.
Míg énnekem
Eléd viszem ,
Boldognak tűnsz.
Várom, hogy együtt várjuk
A hajnalokat.
Várom, hogy szemedbe fújjam
Lágy poromat,
S végleg elcsábítsalak.
S még félkészen,
Hófehéren
Omlik a salak.
Zuhanás
Fekszel előttem félholtra marva,Inaid feszülnek készen a harcra
S ha közelít hozzád, megharapsz.
Félek tőled. Nézem, ahogy vérzel.
Sebed nyalogatod, rám vicsorogsz kétszer
S akkor is gyűlölsz, ha kettészakadsz
Feladom, hát legyen. senki más nem hallja
Lihegésedet, a szíved kalapáló hangja
Csendesedik. Most már itt maradsz.
Tekintetem éles. Soha nem adod fel?
A szívem is kérges, mégis esdekel,
Mert nem akarlak ily gyengének látni.
Altatóm is van, hogyha érdekel.
Enyhíteném kínod, de nem érlek el.
Nem hiszed el, hogy nem téged gyalázni
Jöttem. Segítenék. Mert visszaesel,
Akár hányadszor tápászkodsz is fel
És nem hagyhatlak itt egyedül meghalni.
S ahogy nézlek egyre jobban csodállak.
Micsoda pompás, ostoba vadállat.
Nekem nem kell a te drága trófeád.
Kezdelek szeretni s nagyon is utállak
Nekicsapódsz haraggal a szürke palánknak
S azon kapom magam, én lettem az anyád,
S már sírok érted. És a sok falánknak
Magamat adnám, csak téged hagynának
Felébredtem… Közelebb húzódok hozzád.
Mikor csendet szül a félelem
Mikor csendet szül a félelem,Nevetve ülsz te a térdemen
S beszélgetünk a filmeken.
Mikor hódítanak a hajnalok,
Eszembe villán, rám ragyog
Hűs mosolyod, és megfagyok.
Mikor sírhatnék de nem merek,
Az azért van, mert reszketek,
Hogy túl sokszor szerettelek.
Mikor átvérzem a leplemet,
Takargatom a testemet
És tiéddel kereskedek.
Mikor csendet szül a félelem,
Ordítva vergődsz a térdemen,
Te szemtelen, te szemtelen…
RENCÉS RÓBERT:
Békén visszainog
karokból mi végrebékén visszainog
mi végre karokból
békén visszainog
hintának test váza
békén visszainog
méz zúg el mi végre
feloldva lóg részlet
íze szaga mögött
békén visszainog
öröm keletkezik
sajgó öröm másba íze szaga mögött
békén visszainog
/utána /
porlik szemből nézés
kopván hajló szálon
közönyös cselekmény
békén visszainog
) (
…
szivárványról lógasd lábad
sárba süllyedjen az ágyad
járd csak táncod nem vagy árva
begubózott furcsa lárva
s víg kedved ha még megmarad
nyergelj fel egy griffmadarat
úgyse tudsz sokáig ülni
kénytelen vagy szétkürtölni:
maszkot öltök most magamra
kiállok fény – zivatarra
leghőbb vágyam embert ölni
minden álmom ketté törni
tiszta szemel mint az állat
bevenni egy fellegvárat
nem hallgatni semmi szóra
ami nem jó csak az jó ma
“ülni állni, ölni, halni”
magamat a földre rakni
síromat nem földbe ásni
múlt időbe visszamászni
….
vodkát inni vigyorogni
fegyverem tükörre fogni
szűk sarokban halkan sírni
átkot szórni s mind kibírni
…
Ezt a verset még megírni
/ 1996/
ÚGY
míg önnönmagamba megbotolvapimasz ujjként mozdul a testem
toldozom alkalmam-borzalom
meztelen ruhámba öregszem
és nem marad kurta szeretet
mitől /úgy / könnyebb az átmenet
és kötőszó-tűnyi kapcsolat
mely virággal tömné a gomblyukat
NÉPDAL
én vagyok a legédesebbOdüsszeusz elmebeteg
balul veszi kanyarokat
zsebkendőbe a bajokat
tenyeremen elterülünk
úgy nevetünk hogy nevetünk
mindenféle rossz emberek
barátaink jó emberek
én vagyok a török basa
kínai vers aranyhajad
minden lányok etalonja
szeretnélek kölcsön kérni
ó a szemed csillagos ég
mi végre lettél szerelmem
ketten úszunk a pohárban
két levelet ringat a szél
Petőfivel hessegetek
mindenféle rút legyeket
leadom az üvegeket
beleköpök tenyerembe
eltemetem halottakat
bezárom az ablakokat
számolgatom szívverésem
hátra van még egy kerek nap
TISZTA SZÍVVEL
Se mobilom, se kocsim,se nőm, se tamagocsim,
se füvem, se lakásom,
nincsen semmim, se másom.
Húsz éve, mint a féreg,
csúszok, mászok, remélek.
Unt pofákba jót köpnék
és magamat fölkötném.
Májamat és vesémet
adnám másnak, hadd éljen…
tiszta szívvel nevetnék,
csak magamat szeretném.
Istentelen gondolat,
de áldom, hogy megfogant
énbennem e költemény:
Másszor úgyse költeném.
KABAI CSABA:
hét éve már
Unott szarkalábak borítják testem.
Nem ősz volt, hanem tél, kimaradtam pár napot. Iskolás csíny ez is: hőemelkedés.
Keresztülvergődtem igéimen, megtörténtem – valahány perc után tapodtat sem mozdulok.
Rézsút az úton átvág egy tenyér, rózsaszín xanax, rőt-rózsaszín rum. Álomnak kevés édes nyál a számban.
A filmek elnyúlnak, látszólag megállíthatatlanok. A szalagok végén barnás piszok és ujjlenyomatok.
Fürödtem, kitakartam kiálló, meredek csontjaim, de mindvégig szorongtam. sokat adtam volna, csak ne kelljen, folytatnom.
Közben folyamatosan betörni próbálnak, “csak barát” barátaim. Félve, minden kegyetlen lehetőséget számon tartva, ridegen várom a hatást. Le fognak győzni, erre jó esély van, legyőznek és otthagynak, nem marad belőlem semmi, kevés föld, foszfor, ez –néni –volt –vagy-bácsi koponya. Ekkor már minden komprehenzív szándék fals és képmutató.
Kivéve persze jól megtermett kollégáimat. Nekik mániájuk a tegeződés, a vissza-, és az előreköszönés, miközben hunyorognak a hamiskás mosolytól. Erre mondom azt: nem értem. Pedig nagyon is.
A láz mélyen elfojtott tűz.
Kitakaróztam, pedig nem lett volna szabad.
Te bolond.
Ezt a széket odább tolni…
meggyet magostól megenniédeset keserűvel keverni
szájszagban lelket kilehelni
lilán, halva megszületni
a cél előtt elheverni
elesni, és fel nem kelni
kezemet összetenni
fejemet leejteni
bűn után bűnhődni
találkozni, összenézni
sárga foggal nevetgélni
izzad a világ- henyélni
sötét kocsmában talpon állni
iddogálni míg bírok állni
eldőlten is iddogálni
a füstöt másra fújni
szívni - szívni, el nem unni
égő erdőben elbújni
csak elmenni, nem búcsúzni
kinőtt kesztyűt múltra húzni
honnan futnak, oda jutni
leroskadni, elaludni
Egy különös
Valakivel beszélgetünk.különös arca van,
jóformán csak ő beszél
Nagyon érdekes arca van.
Mindegy, hogy hány éves,
és hány gyermeke van,
vagy hogy az életében
hol véli látni a vonalat.
/tudják, a vonal az egy biografikus
pillanat, egy esemény a sorban,
ameddig és ahonnan /
az utcán állunk - köröttünk a nyüzsgés –
vibrálnak az ismeretlen vonalak.
Akivel beszélgetünk,
mindegy, milyen haja vagy hangja van:
az arca rettentő.
Már régóta álldogálunk-
trombus a város cirkulációjában-
és nevetünk is,
lehet mégis ilyen pillanat.
A karórájára pillant: búcsúzáskor
Húz egy sárga vonalat.
Ilyenkor…
…terpeszkedni szoktam nagyvonalúan, senkivel.Egyszerű hatás, a kellékek alkalmiak.
Sok vonzás, taszítás, ormokról önmagam.
Megalakul keserves kertem,
Rendezni kellene avasodott jelenlétemet.
Terpeszben, mindegy verekedésre kész,
Bár guggolni volna jó, nem olyan bátor.
(Valaki bennem önmagát védi.)
Józanul, gyáván, sunyin.
Remegő kezekkel ültem le.
Még nem verekedtem ezzel s valakivel.
Egy történetet mesél el: ezt szeretem.
Úgy tűnik, van benne önvád,
Ellenállni neki megint csak gyávaság.
Kiderül, már az sem éri meg.
Tudomásul veszem őszinte arcom.
Kertvárosi sétám kifehérített, mámoros öltözködés.
Kertészkedem vérvörös reggelen,
megbarnult diófa alatt
megbarnult idő. Fekélyes rémálom.
FARKAS TÍMEA:
Háremtánc
I.
Szoknyám tűz.
Pergetem körbe.
De jaj neked, Te,
ki belépsz a körbe:
Vigyázz!
Lángja nem éltet,
pusztító tűz:
szív–hidat éget,
láncokat fűz-
bogozza széjjel,
vad dühe tépi
a Hívatlant ,
az Óvatlant,
a Kéretlent
ki táncolni kéri
a derekat
a csípőt
szívet,
a vért-
így írja gyilkos táncát
a kért
nő:
Gyilkos Erő
Bűbáj
Varázslat
kezemben- szívemben!
Keverem-
kavarom,
megfonom én szépen
bűvölt
szemed
fényébe érten
magamra tekerlek,
húzlak,
rántlak ,
pengő-szép testemen
halálra
rázlak -
Megtehetem!
Hívtalak –é ?
Nem!
Kértelek –é ?
Nem !
Akarlak - é ?
Nem!
Méltó vagy –é?
Nem!
Hát mit keresel, mondd te Édes,
Lángruháján földi tüzemnek?
Járhat – e, mondd a Méltatlannak
Más tánc, mint mi szép halált adhat?
NEM!
De bújnál ölelő menedékbe
önmagad elől ön–magod mélyére
hogy szikrázz,
égj
és lángolj
a fényben
tűzspirál
az örvénylő térben…
De nincs menedék!
Nincs kegyelem!
Eltaszítom!
Így akarom!
Napba mártott szavaim égnek,
Véres násza húsnak és késnek
Sikolt!
És én
Megtekerem! Megcsavarom!
Szétszakítom!
ÍGY AKAROM!
II.
Most
büszkén dobbant táncos lába ,
lángot lobbant szikrává válva,
és
magasba húz,
mélybe dönt újra:
szerelmet táncol
remegő húrja
szívének…
Hatalma
beléd nő
pusztító-teremtő
erejének...
Forog és forog…
Éget és éget. .
Parázslón szikrázva
mézédes mérget…
Tüzet csihol!
Vihart kavar!
Húsodba mar
szoknya szele!
Szaggat a kéj!
Reszketni kér
bíbor ege !
Csattog a láz!
Gyötörve ráz
bűvös szele!
forog és forog,
éget és éget,
parázslóan szikrázva
mézédes mérget!
Se dob ,se hegedű,
se fény ,se zene,
benne a Mindenség
Szerelmes Istene
táncol
lángol,
szerelmet szít,
magasba húz
és mélybe taszít,
kínoz,
éget,
hatalma tűz
Reményt fakaszt
és kétségbe űz
újra ,
újra,
ritmusa fény!
Szerelmet ad
és szerelmet kér,
még, még,
még-még ,
még
nem
elég!
Forog és forog,
éget és éget,
parázslón szikrázva
mézédes mérget,
pörög és forog,
pörög és forog,
izma feszül meg,
a csontja ropog,
lázító bűvölet
vérének éj–heve
Szerelem–Tánca
Tánca az Istene
magába
rántja
Napba
Kiáltva
MOST!
III.
Ideges teste
méltóságos ütemre
lassít
lassan.
Már alig ring.
Hullámzik a fényben.
Könnyes ruháját levetkőzi szépen,
és újjászületett mezítelenségében
bájos gyermek–szerelem hűlt hamuját szórja nevetve szemedbe kéken.
Szoknyám tűz.
Pergetem körbe.
De jaj neked, Te,
ki belépsz a körbe:
Vigyázz!
Lángja nem éltet,
pusztító tűz:
szív–hidat éget,
láncokat fűz-
bogozza széjjel,
vad dühe tépi
a Hívatlant ,
az Óvatlant,
a Kéretlent
ki táncolni kéri
a derekat
a csípőt
szívet,
a vért-
így írja gyilkos táncát
a kért
nő:
Gyilkos Erő
Bűbáj
Varázslat
kezemben- szívemben!
Keverem-
kavarom,
megfonom én szépen
bűvölt
szemed
fényébe érten
magamra tekerlek,
húzlak,
rántlak ,
pengő-szép testemen
halálra
rázlak -
Megtehetem!
Hívtalak –é ?
Nem!
Kértelek –é ?
Nem !
Akarlak - é ?
Nem!
Méltó vagy –é?
Nem!
Hát mit keresel, mondd te Édes,
Lángruháján földi tüzemnek?
Járhat – e, mondd a Méltatlannak
Más tánc, mint mi szép halált adhat?
NEM!
De bújnál ölelő menedékbe
önmagad elől ön–magod mélyére
hogy szikrázz,
égj
és lángolj
a fényben
tűzspirál
az örvénylő térben…
De nincs menedék!
Nincs kegyelem!
Eltaszítom!
Így akarom!
Napba mártott szavaim égnek,
Véres násza húsnak és késnek
Sikolt!
És én
Megtekerem! Megcsavarom!
Szétszakítom!
ÍGY AKAROM!
II.
Most
büszkén dobbant táncos lába ,
lángot lobbant szikrává válva,
és
magasba húz,
mélybe dönt újra:
szerelmet táncol
remegő húrja
szívének…
Hatalma
beléd nő
pusztító-teremtő
erejének...
Forog és forog…
Éget és éget. .
Parázslón szikrázva
mézédes mérget…
Tüzet csihol!
Vihart kavar!
Húsodba mar
szoknya szele!
Szaggat a kéj!
Reszketni kér
bíbor ege !
Csattog a láz!
Gyötörve ráz
bűvös szele!
forog és forog,
éget és éget,
parázslóan szikrázva
mézédes mérget!
Se dob ,se hegedű,
se fény ,se zene,
benne a Mindenség
Szerelmes Istene
táncol
lángol,
szerelmet szít,
magasba húz
és mélybe taszít,
kínoz,
éget,
hatalma tűz
Reményt fakaszt
és kétségbe űz
újra ,
újra,
ritmusa fény!
Szerelmet ad
és szerelmet kér,
még, még,
még-még ,
még
nem
elég!
Forog és forog,
éget és éget,
parázslón szikrázva
mézédes mérget,
pörög és forog,
pörög és forog,
izma feszül meg,
a csontja ropog,
lázító bűvölet
vérének éj–heve
Szerelem–Tánca
Tánca az Istene
magába
rántja
Napba
Kiáltva
MOST!
III.
Ideges teste
méltóságos ütemre
lassít
lassan.
Már alig ring.
Hullámzik a fényben.
Könnyes ruháját levetkőzi szépen,
és újjászületett mezítelenségében
bájos gyermek–szerelem hűlt hamuját szórja nevetve szemedbe kéken.
TÓTH KATALIN:
Szerelem
rendetlen szabály vagyok
valami kezdete
és vége
titokzatos térkép
az ég tükörképe
bennem alszanak a színek
a szerelem emel magasba
levedlek hívságot, hitet
csak borulj a karomba
ha miattam nem
hát szeress magadér
boríts el csókkal
fonj be, mint az éj
önző szenvedéllyel
birtoklón ölelj
szemedben lobogjon
a tűz, mint égi jel
tudom: nem hogy könnyű velem
mint mások, én is vétkezem
lehetnék jobb, kedvesebb
őszintébb veled
leshetném többet a kedvedet
de én már csak ilyen maradok
néha nem emlékszem
hogy becsuktam a kaput
néha mogorva ,,
fáradt vagyok
és rideg
ha kérded miért hallgatok
nem felelek
s bár szabálytalan lüktetéssel
de érted dobog szívem
a halálom is átragyog
ez a szerelem
valami kezdete
és vége
titokzatos térkép
az ég tükörképe
bennem alszanak a színek
a szerelem emel magasba
levedlek hívságot, hitet
csak borulj a karomba
ha miattam nem
hát szeress magadér
boríts el csókkal
fonj be, mint az éj
önző szenvedéllyel
birtoklón ölelj
szemedben lobogjon
a tűz, mint égi jel
tudom: nem hogy könnyű velem
mint mások, én is vétkezem
lehetnék jobb, kedvesebb
őszintébb veled
leshetném többet a kedvedet
de én már csak ilyen maradok
néha nem emlékszem
hogy becsuktam a kaput
néha mogorva ,,
fáradt vagyok
és rideg
ha kérded miért hallgatok
nem felelek
s bár szabálytalan lüktetéssel
de érted dobog szívem
a halálom is átragyog
ez a szerelem
ÉJSZAKA
álomba hanyatlik
az este
ezüstporával
bevonja a fákat
felgyújtja
az ábrándozó
elmét
az ismeretlen
misztikus varázslat
Éjszaka:
te fennkölt
ősi szentély
csillag–csillám
játszik ablakodon
múló lángod
vágyaink visszfénye
s ereklyéd
a titkos fájdalom
az este
ezüstporával
bevonja a fákat
felgyújtja
az ábrándozó
elmét
az ismeretlen
misztikus varázslat
Éjszaka:
te fennkölt
ősi szentély
csillag–csillám
játszik ablakodon
múló lángod
vágyaink visszfénye
s ereklyéd
a titkos fájdalom
KÉK GYÜMÖLCS
halálra érlel minket
a Nap fehér sugara
s csak sejthetjük
hogy mit, miért és hova
merre és meddig
tenyerünkben vonalak
kis szigetek jelzik
ha valami elakad
nézd, itt egy törés
megannyi rejtelem
orvoshoz járunk
szemünk fénytelen
eláraszt bennünket
a reklámok hada
elbukunk, felállunk
életünk strigula
melyet áthúz majd
egy erős kéz odafenn
és rebeghetjük halkan
nem így akartam Istenem
nem ez volt a cél
volt–e egyáltalán…
olyan voltam egykor
mint kék gyümölcs
a fán
beértem
színem piros lett
mint a vér
csak hintáztam az ágon
amerre fújt a szél
fáztam
ha este lett
néztem csillagot
álmodtam is olykor
szépet és nagyot
és eljött az ősz
elsápadt színem
emlékekkel telve
lüktetett szívem
az a kis mag
melyet
kemény csonthéj fedett
fájt és félt
ahogy új nap közeledett
megfonnyadt burkom
ráncai között
idéztem szerelmet
mely forróban sütött
mint éltetőm
a Nap
és szebb lett tőle a Hold
durcás felhők alatt
de ó, Istenem
hitem nem volt erős
beszéltem bölcsekkel
kikben az értelem nagyra nőtt
figyeltem szomszédot
gyermeket, bogarat
de egyik sem tudta
miért süt ránk a Nap
mi az a hit
és mitől igazi
hogy lehet a fényt
örökre megtartani…
most itt vagyok
itt vagyunk
töppedt testünk humusz
de hogy hol az az itt
tán még te sem tudod.
a Nap fehér sugara
s csak sejthetjük
hogy mit, miért és hova
merre és meddig
tenyerünkben vonalak
kis szigetek jelzik
ha valami elakad
nézd, itt egy törés
megannyi rejtelem
orvoshoz járunk
szemünk fénytelen
eláraszt bennünket
a reklámok hada
elbukunk, felállunk
életünk strigula
melyet áthúz majd
egy erős kéz odafenn
és rebeghetjük halkan
nem így akartam Istenem
nem ez volt a cél
volt–e egyáltalán…
olyan voltam egykor
mint kék gyümölcs
a fán
beértem
színem piros lett
mint a vér
csak hintáztam az ágon
amerre fújt a szél
fáztam
ha este lett
néztem csillagot
álmodtam is olykor
szépet és nagyot
és eljött az ősz
elsápadt színem
emlékekkel telve
lüktetett szívem
az a kis mag
melyet
kemény csonthéj fedett
fájt és félt
ahogy új nap közeledett
megfonnyadt burkom
ráncai között
idéztem szerelmet
mely forróban sütött
mint éltetőm
a Nap
és szebb lett tőle a Hold
durcás felhők alatt
de ó, Istenem
hitem nem volt erős
beszéltem bölcsekkel
kikben az értelem nagyra nőtt
figyeltem szomszédot
gyermeket, bogarat
de egyik sem tudta
miért süt ránk a Nap
mi az a hit
és mitől igazi
hogy lehet a fényt
örökre megtartani…
most itt vagyok
itt vagyunk
töppedt testünk humusz
de hogy hol az az itt
tán még te sem tudod.
SZÉTESVE
már kilépve belőlem
itt motoz az őrület
minden, ami voltam
látod szétesett
minden ,ami leszek
nem összerakható
játék az idővel
sodródó kishajó
csak tétova léptek
és téves képzetek
hullik rám az égi áldás
rosszat még rosszabb követ
már napról napra többet
ébren álmodom
eltűnök az éjjel
s nem marad nyomom
itt motoz az őrület
minden, ami voltam
látod szétesett
minden ,ami leszek
nem összerakható
játék az idővel
sodródó kishajó
csak tétova léptek
és téves képzetek
hullik rám az égi áldás
rosszat még rosszabb követ
már napról napra többet
ébren álmodom
eltűnök az éjjel
s nem marad nyomom
FÉLÁLOMBAN
komótosan
elvonul az este
vakon tapogatóznak
a hajnali
dalok
félálomban
villannak fel
bennem
a révületbe dermedt
mozdulatok
észrevétlen
jössz közelebb
hozzám
halott szavak
zuhataga hull
pilláimra
fröcsköl
a napfény
s felizzik a reggel
álnokul
elvonul az este
vakon tapogatóznak
a hajnali
dalok
félálomban
villannak fel
bennem
a révületbe dermedt
mozdulatok
észrevétlen
jössz közelebb
hozzám
halott szavak
zuhataga hull
pilláimra
fröcsköl
a napfény
s felizzik a reggel
álnokul
ZATROCH ZSUZSA:
MOST
Szinte márfáj ez az üresség
kínoz a lüktető semmi
vibráló mazsolák
etanolban ázó
babapiskóta
ezerszer
elunott
megszokott
lassú zakatolás
undorodott egyhangú
gondolatok
örökös sóvárgás
a más után
Száraz Tenger vagyok.
SZÜRKE SZOMBAT
Testtelenség – állapot…
Unott, üres vázlatok.
Az idő megállt, s most végre kielégülhet ,
gondolataimat nézve végigfeküdhet
hófehér bőrömön szőrszálakat tépve ,
álmosan – ásítón szétfújva a szélbe.
Az ég csak egy szürke ablak
- gondolatban megharaplak…
Szemetesben turkálva,
mindent tűrve , utálva
keresem a kiutat,
tükröt , ami megmutat.
Mulandóság könnyeiben ázok,
eleven – hús rémálmokat rázok…
Magamat már én nem rejtem –
meztelenné tett a versem …
EGY ROSSZ NAP
Meghalni egyszerű,
de nem jó megoldás.
Zuhanni hét betű
Z- amatos levegö
U -topia
H -ullámzás
A -lkalom
N -emtörődés
N -ullpont
I- llúzió
/csendes becsapódás /
Átjár a hideg…
sok üres sziget
fejedben a szép és jó.
Könnyed – feneketlen tó.
Töviskoronájú bűn –
fáj , hogy fájhat, s milyen hű!
Megcsalt a szépség,
elszállt a jó ,
romlott egészség ,
megbukott szó ,
….
pont pont pont pont
tinta – vérFOLT
volt , ahogy volt ,
mélypontra tolt.
…legközelebb?!
tán még lejjebb…
HISZEK SZERELEMBEN
Zúgó képek őrjöngő sodrásaMossa lelkem érzékeny partjait.
Hozzád bújok, mint éhező gyermek,
Ki szeretetre nyitja ajkait.
Tekintetedre vadul éhezem,
Lelkem mámorító bájitala,
Mélytől szédülten nyelvedre hullok
És csattan forrón ezer csoda.
Lelkem éke vagy egyetlen álom.
Talán a Halál lesz az ébredés,
Ki kegyelmet ad, ha egyszer érzem,
Büntetésem az örök feledés.
Nem esküdhetünk időtlenséget ,
Mert a mostoha világ tépi szét
És megszégyenítve dobja felénk
Hazug ígéreteink emlékét.
A legfontosabb, amit most érzünk,
És ölelésünk forró könnyei,
Mert amíg ez az érzés lángol,
Lehetünk egymás igazgyöngyei.
Hiszem, hogy ketten erősek vagyunk.
Jöhet bármi, nem félem a jövőt.
Amíg lelkedben táncol a szikra,
Érzem a szerelmet, érzem az erőt.
Érzelmek közt térdre esve,
Romlott forrást felkeresve
Bújok, mint egy veszett állat.
Kerül, ki csak megtalálhat.
Folyik nyálam, szemem forog ,
Ég a testem, érted lobog.
/csak a táv és idő ellenségem /
Csendes álmod őrizném ,
nem lehet.
Lángokkal festeném
testedet.
Szemeidben keresném
a hajnalt,
az illatos szárnyú
egyetlen angyalt.
TÁTRAI CSEND
Elrettentett hamar a büszke Magas-Tátra,Amint meztelen ölét szemem elé tárta…
Tomboló, őrült éjszaka tépte szét ,
S már nem suhognak a lombok,
De őrzik mindörökké a reccsenést
A lepusztult, néma dombok.
MELLBIMBÓK NYÍLÁSA
Vad érzelmek néma sikolyasimul el egy sóhajtásban,
csepp csillog a forró bőrön ,
s egy csók árnyékában
napsugár simogatja
virágba borult melledet.
BAL LÁBBAL…
A csendnek meleg ágyékábanDernő - city árnyékában
A magány ölel át és altat.
Nincsen zaj, mi felzavarhat .
Pillám lehúz, mégsem alszom,
Legszebb álmom elhervasztom.
Ha nem lehetsz velem éjjel,
Ne is álmodjak a kéjjel !
Mit ér úgy a hűvös reggel,
Felébredni dagadt szemmel…
Kelni úgy, hogy nem találom,
Azt, aki egy éber álom.
Látom, mi vár rám egész nap:
Emberek kik eltipornak,
Büdös busz és sápadt arcok –
Cellám falán gyűlő karcok.
Ezer tolongó gondolat
Támadja gyötört agyamat…
NEM ! K ö szönöm, ebből nem kérek.
Nemvagyok fa, rajtam nincs kéreg.
Szemem gyakran könnyben ázik,
Lelkem reszket bár nem fázik.
Ez az élet csak rossz álom.
Furcsa ,mindig nappal látom…
Nemsokára költ a vekker…
És milyen lesz az a reggel?!